Hírek

Gratulálunk, Évi!

  • Nyomtatás

Gratulálunk Évi!

Honlapunkon rendszeresen örömmel számolunk be tehetséges diákjaink versenyeken, pályázatokon elért sikereiről. A kiemelkedő teljesítmények mögött természetesen ott állnak a diákok tehetségének kibontakoztatását segítő pedagógusok, szülők is.

Tehetségpontunkban szinte minden hétre jut egy-egy elismerésre méltó, a közös munka eredményeként elért „dobogós” versenyeredmény.

Ritkábban adunk hírt pedagógusaink önálló sikereiről, pedig kreatív diákjaink inspirálói az őket támogató alkotó pedagógusok, akik hiteles példái lehetnek az ifjú alkotók szárnypróbálgatásainak. Szabó Éva tanárnő magyarszakosként több évtizede segíti anyanyelvünk, irodalmi kincseink megismertetését, megszerettetését tanítványaival. Számos tehetségigéretet indított el az alkotói, előadói pályán eredményes, kitartó munkájával.  

 

Hogy maga is jótollú alkotó, erről a Város Napjához kapcsolódóan -  a Nánás Pro Cultura Nonprofit Kft. által - meghirdetett Hajdúnánásról szóló ill. a városhoz kötődő vers-és novellapályázatra benyújtott írásával elnyert első helyezés tanúskodik.

Az írás egy rövid metszet Évi nagymamája életútján keresztül, az ő szemüvegén át láttatott, s továbbadott egykori nánási hétköznapokról, melynek lejegyzésével ő is hozzájárul a város helytörténeti írásai kincsestárának gazdagításához. Köszönet érte!

Jó szívvel ajánlom a novellát honlapunk minden olvasójának, kívánva, hogy további részleteket is megismerhessünk munkájából!

 

 

Bodnárné Varga Márta

 


 

Régi órák

Egy alak kanyarodik ki a kisközből, és siet a Hunyadi úton fölfelé. Olyan sötét éjszaka van, mint amilyen a kor maga: 1953-at írunk. Amikor a gyéren világító lámpa alá ér, csak akkor lehet látni, hogy egy nő az. Mennyi idős? Fekete ruhát visel, öreg lehet. De a mozdulatai lendületesek. Lehetséges, hogy fiatalabb, csak gyászol?

Márciusban is így mentem éjszaka, orvosért. De már nem tudott segíteni Katón. Éhen halt. Nem ő volt a legidősebb, hanem az első, akit a bába megforrázott, pár naposan meg is halt. De Kató nagy segítségem volt a ház körül, mikor felnőtt. Kár, hogy egyedül volt otthon, mikor a háború után jöttek a tervkölcsönt jegyezni. Nem lehetett nemet mondani az agitálóknak, száz forintnak aláírt szegény lányom. Aztán mikor jöttek a pénzért, már ezer forintot követeltek rajtunk. Egy nullát még ráírtak, arra sem figyeltek, hogy más színű tintával. Kató nem bírt belenyugodni, hogy ebben a nehéz időben tízszer annyit kell fizetnünk. Az idegei miatt összeszűkült a gyomorszája, és a végén már nem ment le étel a torkán.

Azt hihetnénk, a lányát gyászolja az anya, aki már a Fehér kútnál jár, míg cikáznak gondolatai. Igazából majdnem húsz éve jár feketében az asszony. Az első világháborúban kapott paratífuszt a férje, de csak később döntötte le a lábáról a betegség.

Sándor, a legkisebb, még nem volt négyéves, amikor a szomszéd lakodalmára mentünk, felöltözött szépen szegény férjem, feltette az ünneplő kalapot, és úgy a fejébe ment, hogy a füle tartotta fenn. Akkor jöttünk, rá, hogy baj van, mert én minden nap láttam, nem vettem észre, hogy lefogyott, pedig már korábban is mondták mások, hogy rosszul néz ki. Aztán nem bírt már dolgozni se, rosszul volt. Alig töltötte be Sándor a negyedik évét, már árván is maradt.

A fekete ruhás nő életének filmjében még visszább ugrunk, követve az ő csapongó gondolatait. 

Páros esküvőnk volt a férjem öccséékkel. Mi mentünk elöl, a sógornőm csinált valami babonát, mert tudta, hogy a páros esküvő szerencsétlenséget jelent. Én nem hittem benne, pedig lehet, ha én is varázsolok akkor,  most talán itt lenne a lányom, mindkettő, meg a férjem. Sokat vártam rá, majdnem huszonhét éves voltam, mikor hozzámentem. De hát háború volt, minden férfi harcolt. A három bátyám a frontról küldte a képeslapokat, gyűjtöttem őket, meg mi is írtunk a barátnőimmel egymásnak, néha még olyat is, mintha udvarlónk lenne, aláírás: Tisztelője N. N. 

Az asszony gondolata kedves emlékek felé fordul, ahogy az utca kanyarodik. Még el is mosolyodik.

Mi lehet Amálkával? Mikor visszamentek Csíkszeredába, még küldött lapokat, meg is vannak, a múltkoriban akadtak kezembe.

Fiatal korában, mikor Lente Katiczának hívták, a főutcán laktak a szüleivel, lóval gazdálkodtak. Székely menekülteket fogadtak be, hisz a három fiútestvér a fronton volt, elfért egy másik család is a Bocskai utcai házban.

Gábor meg Sándor bátyám odamaradt a háborúban, az elsőben. Pedig hogy vártuk őket haza. Imre fiam leventéskedett a másik háború idején, aztán egyszer azzal jött haza, hogy pakol, mert mennie kell munkaszolgálatra. De beállított Tóth Lajos árvagyám, és azt mondta, sehova ne menjél. Így is tett a fiam, szerencsére, hisz nagyon sok nem is jött haza, aki elment. Milyen jó, hogy legalább most Imre itthon van velem, mert Sándor katona.

Amint ideér a gondolataiban, szét sem néz az átjárónál, szinte szalad a túloldalra, fölfelé a piac irányába. De milyen járműtől kellene tartania, ki járna sötét éjjel az úton? Ez a néni is hova igyekezhet?

De sokat megtettem ezt az utat a piacra, hajnalban, hogy áruljak, hogy a három árvát fel tudjam nevelni, meg az árvaszéknek fizetni tudjam a járandóságot. Mind a három gyerek után öt mázsa búza árát kellett befizetni évenként.  Még óvodába is beadtam őket, hogy a földből ne kelljen eladni, de előteremtsem a pénzt. Abból aztán ők nem kaptak semmit, mert ’46-ban a pengő megbukott, amit befizettem, mind elveszett. De ettől több pénzem is odalett már. Lánykoromban is jártam már a piacra árulni, hordtam a Bocskai úti takarékba a megtakarított pénzemet. Itt a szomszéd Kálvin utcában volt vagy még meg is van az a kis ház, aminek az ára gyűlt össze, de mikor ’26-ban vagy ’27-ben a korona helyett pengő lett, akkor már alig ért valamit az összegyűjtött pénzem. De nem is voltunk ráutalva, a férjem is jó családból származott, apósomék minden gyermeküknek egy kertes házat adtak, mind a nyolcat, amelyik megérte a felnőtt kort, így házasították ki. Mi ezt a Hunyadi utcait kaptuk. Összetettük a férjemmel, amink volt, megbecsültük, s utána nélküle, ha nehezen is, megéltünk a gyerekekkel, de a földből nem adtam el. Ez is baj lett aztán.

Ekkor ér Szabó néni, ahogy most szólítják az ismerősei, az Iskola utcához. Nem fordul le, sietve halad tovább a lányiskola mellett, ahová ő is járt, de gondolatai a fiúiskola felé kanyarodnak.

Mindkét fiút kísértem az iskolába, hogy tanuljanak. Imre 6 elemit végzett, aztán beállt gazdálkodni, kellett a férfikéz. Sándor jó tanuló volt, 4 év után a gimnáziumba írattam be. Abba a szép nagy épületbe, a mellett nőttem fel, mindig vágyakozva néztem, de oda csak a fiúk járhattak. Olyanok, mint Lajos bátyám, aki ügyvéd lett, Szegeden tanult, lószekérrel mentek érte édesapámék, mikor levizsgázott. De Sándor fiam csak négy gimnáziumot végzett, mert önérzetes volt. Nem engedték be a gimnáziumba valami rendezvényre, mert kulák az anyja. Hazajött, és azt mondta: nem járok tovább iskolába, inkább paraszt leszek. És tényleg gazdálkodni kezdett ő is. De most meg katona már egy éve. Csak háború ne legyen megint! Mikor megtáviratoztuk neki márciusban Katónak a halálát, nem akarták elengedni Bajáról. Rendeltek mellé egy kísérőt, egy öreg katonát, hogy az is jöjjön vele Nánásra, hogy tényleg temetésre jön-e. A szertartásra érkeztek meg, de délután már menni is kellett vissza. 

Négy hónap telt el, míg csak írni tudott Sándor fiam, most engedték haza három nap szabadságra. Istenem, rossz sora van ott is, de itt se tudok kedvében járni. A politikai tiszt azt mondta neki, hogy majd itthon megkapja a boltból a fejadagját. Nem így lett, nem járt neki. Hármónknak nem volt elég a 2 kenyéradag, nem tudtam neki enni adni. Imre hozott a szőlőből főzni való tengerit, krumplit, megfőztem, ezt adtam tegnap Sándornak. De ma hajnalban már vissza kell mennie, ezért is beszélgettünk az este olyan sokáig.

Ebben a pillanatban letér a lányiskolánál balra, fölpillant, s már sarkon is fordul, és az előbb megtett úton halad visszafelé. Miféle babonaságot csinál Szabó néni? Pedig nem hisz a varázslásban, most mégis ilyesmire adta volna a fejét? Miért szaladt éjjel eddig, ha már fordul is vissza? 

Ha eddig sietett, most szinte röpül. Ezúttal sem néz szét az átjáróknál, de gondolatok sem cikáznak a fejében, csak egy valamit ismételget. Mikor elér a házukhoz, bezárja a tűzforróra szorongatott kulccsal a fából készült, valaha feketére festett kiskaput, majd besiet a pitvaron keresztül a konyhába. Felkapaszkodik a kanapéra hangtalanul, s az eddig csak suttogott két szót valósággá varázsolja dolgos ujjaival: fél egy. 

Ugyanis a beszélgetésbe belefeledkező család elfelejtette felhúzni a ház egyetlen, falon függő óráját este. Az inga végén lévő két lapos kő éjfélkor elérte a legalsó pontot, nem mozgatta tovább a bénult mutatókat. Az éberen alvó édesanya felébredt, de csak a fiai szuszogását hallotta, az óra ketyegését nem. Fel is kelt, látta, nem mozog az inga, nem halad a mutató. Erre gyorsan magára kapkodta a ruhát, és úgy, otthoni lábbeliben elindult. A főtérre sietett, s a templom tornyára azért pillantott fel, hogy megnézze, mennyi a pontos idő.

Otthon beállította, felhúzta a faliórájukat a nagymamám, és lefeküdt. De továbbra sem aludt, hanem éberen vigyázta az idő múlását, és hajnalban felébresztette Sándor fiát, aki időben visszatért Bajára a laktanyába.

Szabó Éva